Home

nagyon elegem van az emberekből, a retorikából, az agresszióból és mindenből, ami az embereket feszíti szét és egymáson töltik ki. Annyira jó ez a menekült dolog, mert lehet kit gyűlölni. Megcsalt a feleséged, pofánvert a férjed, kibasztak, hogy közfoglalkoztatottként legyél visszavéve feleannyiért? Gyűlölj! Mert gyűlölni jó. Egy ismeretlen emberre át tudod adni mindazt a tehetetlen dühöt, ami benned felgyülelmlett és nem tudod kiadni máshogy, mert ostoba, gyáva, vagy egyszerűen túl kényelmes vagy. És ha felkúrod magad azon, hogy az emberek körülötted ostobák, gyávák és lusták, lehet őket gyűlölni emiatt és a kör bezárult. Mindenki gyűlöl mindenki elvileg azért, mert a problémáik megoldhatatlanok, mert képtelenek kineveli egy politikusi gárdát, aki nem alázza porig őket. És ez kurvára oldalfüggetlen. Mazochista nemzet vagyunk, akkor jó, ha fáj.

Sokáig gondolkodtam leírjam-e. Eleve ez is gáz, miért ne írhatnám le?! Mi a gáz abban, hogy bejött a boltba három menekült és bringákat vettek? Minden.

Kezdődik ott, hogy amikor bejöttek, jólszituált, angolul jól beszélő “arabok” voltak (ránézésre nem tudok országokat belőni és nem is akarok, nem lényeges szkill és remélem ez így is marad). Először arra gondoltam a fogorvosira járnak, ott van közel hozzánk és állítólag sok külföldi tanul ott, főleg keletről (közel s távol). Tök faszság volt, mert miért hárman, meg egyébként is, miért szatyrokkal, de ezt hittem, a menekültbalhék kellős közepén. És ennek ellenére féltem. Féltem, de nem tudtam mitől. Tudtam, hogy nem fognak kirabolni, megverni, akármi, de mégis eszembe jutott, hogy mi van, hogy igen. Basszameg, egy pillanatra bevillant, hogy mi van, ha bomba van a táskájában és néztem, hogy frissen van-e borotválva és minden egyes töredékmásodpercnyi ilyen bevillanást toltam le magamban és lettem egyre mérgesebb magamra, hogy hogy lehetek ekkora fasz, hogy ítélhetek meg valakit az alapján, hogy honnan jövőnek vélem. Borzasztón szégyelltem magam amiatt, hogy az eszemnek minden egyes pillanatban tolnia kellett le a fel-felbuggyanó baromságokat, vissza mélyre, ahonnan jöttek. Olyan baromságokat, amik kibaszottul nem az enyémek, de ha nem az enyémek, akkor kié és hogy kerülnek oda?
Szóval ott állok és még mindig azt hiszem itt tanuló diák az angolja, a kiejtése, a használt szavai miatt és mert olyan eszméletlen udvarias volt, olyan közvetlen, hogy egyáltalán nem tűnt fel a cipője, amin látszott az a gyaloglás, ami mögötte van. Még akkor sem esett le gyorsan, amikor elkezdték nézegetni a haverjának a másik bringát és kérdezgették, hogy nem lehet-e kitámasztókereket szerelni rá, de ott már gondolkodtam, hogy mi a franc van, ez így nem értelmes. Sőt, még akkor sem volt meg azonnal a felismerés, hogy igen, ők tényleg neki akarnak menni bringával a zöldhatárnak úgy, hogy az egyik nem is tud bringázni és kitámasztókereket kér egy felnőtt bringára, amikor megkérdezték, hogy le lehet-e jutni hivatalos útvonalon biciklivel Sopron felé. Annyira hihetetlen, szürreális élmény, ez nem jó szó, megtapasztalás volt, hogy nem tudtam és azóta sem tudok mihez kezdeni vele. Cikáznak most és azóta a fejemben a gondolatok, de onnantól, hogy hajlandó volt az agyam a jelennel és nem a világ által belém nevelt prekoncepciók elnyomásával foglalkozni, a dolog teljesen egyértelművé vált és megnyugodtam egy egészen kicsi időre. Egy percre tudtam úgy kezelni a dolgot, mint egy normális eladó-vevő beszélgetést. Ez volt a vihar szeme.
Innentől jött az ellenkező irány, a dolog emberi része, az etikai része. Eladjak-e neki bringát? Szívem szerint odaadnám neki ingyen, hogy segítsek, de nem tehetem meg. Anyagilag. Van bringánk, amit talán odaadhatnék, de azzal nem engedhetném el jó szívvel a keletiig sem, nemhogy Bécsbe. Adjak kedvezményt, vagy beszéljem rá egy jobb bringára? Hol legyen a határ a kereskedő és az ember között? Segítek-e egyáltalán ezzel, vagy bármi mással? Megsértem-e azzal, ha elkezdek engedményeket tenni? Vagy azzal, ha nem? Tudod mi volt a durva, hogy tisztában volt azzal, hogy leesett mi van és próbálta kezelni a helyzetet. Baszki ő próbált megnyugtatni, hogy nyugi, nincsen gáz… gyakorlatilag megköszönte, hogy egy teljesen átlagos vevő-eladó szitu lehetett az eleje legalább, ahol nem akarták sem leköpni, sem alamizsnát dobni.

Végül megvett egy bringát, majd, fél óra múlva visszahozta, hogy visszavásároljuk-e, változott a terv.
Másnap indultak el gyalog.