A gondolatok összeszedésének sóhaja
Ülni a gép előtt, nézni a klaviatúrát, ami kicsi és angol kiosztású és várni, hogy a gondolatok irányba rendeződjenek, miközben kint sötétedik. Bassza meg, be kellene húzni a függönyt és villanyt kapcsolni, de a villany fény nem tesz jót a ihletnek. A fényben elbújnak a gondolatok és akkor vége. Ülni hát tovább, benyomni a laptop saját billentyűzetvilágítását, rátenni az ujjakat a megfelelő helyekre és pont amikor lenyomni készülnél az első karaktert, akkor.
Ha ez egy film lenne, akkor úgy kezdődne, hogy állnék valami teljesen semleges helyen, a szél nyilván hátulról fújná a hajam szanaszét, ami a felesleges hatásvadászatot elkerülendő ugyan, össze van fogva, de ettől még belefújná a pofámba, és így a dolog előre jól megkoreografált drámaiságát full szétbaszná. Kb. így képzelem el a dolgot. Valahogy az életem mindig egyfajta tragikomikus színdarab elemeit érintve haladt előre amit egyszerűen le kellett írni, mert ha az ember áll a semmi közepén a pofájába fújt hajjal és épp nagyon beleéli magát a szenvedésbe, amikor jön mondjuk egy busznyi tizedikes, akik kurvára nem akarnak ott lenni, de a tanáruk ragaszkodott a tanulmányi kiránduláshoz, amivel akarva akaratlanul széttrollkodják a tökéletes vágóképet.
Ilyen az életem. Végre belesüppednék az önsajnálatba, erre jön valami fordulat, ami miatt csak állok ott a semmi közepén, vállalhatatlan fizimiskával, egy valag földszintes turistával és pingvinezek, hogy nemár bazmeg.
Amikor elkezdtem írni, akkor fekete-fehér, feliratos tragikomédiának aposztrofáltam a blogom és ez amúgy teljesen jól fedi is a valóságot, de olyan rég írok és olyan abszurd az egész, annyira valószínűtlen pechem van, hogy már magam is elgondolkodtam, még mielőtt mások kimondták volna, vajon nem lehet-e, hogy ez valami elbaszott önbeteljesítő jóslat, ahol is a jóisten, a sors, a karma, nevezzük bárhogy, nem szopat, hanem amikor megfogalmazom szórakoztatóan az épp aktuális pofáraesésem és minden olvasó azt mondja: “ember, annyira sajnállak, de olyan jót röhögtem”, akkor a fent nevezett entitásnak tapsikol a lelke és azt mondja: “jujj, ez kurvajó, fogd meg a söröm, eszembe jutott még valami”.Arra jutottam, hogy nem én voltam Hitler előző életemben, ami miatt ezt érdemlem, hanem egyszerűen annyira szórakoztatóan szenvedek, hogy azt kár lenne nem kihasználni a köz szórakoztatására.
Szóval fogtam hát magam a jelenlegi, a mosthoz időben legközelebbi szopásom után – és direkt nem utolsónak mondom, mert egy ilyen szériát nem lehet nem folytatni – és nekiültem megfogalmazni az egészet.
Galád és a blog (rémdráma) 
Like! 🙂