fosul vagyok. Nem vagyok halálomon, de két napja beteg vagyok, ráadásul tökegyedül és ez elgondolkodtatott, vajon voltam-e valaha ápolva és meg tudom-e ítélni mennyire is vagyok szarul. Elég egyértelműnek tűnik, de messze nem az.
Kezdjük ott, hogy anyum képtelen volt mélyen szeretni édesapám halála után és amit esetleg mégis érzett és tény, hogy azért valamit csak érzett, azt sem volt képes kimutatni. Erre jött rá, hogy ápolónő volt, ráadásul gyerekeosztályon. Értsd, profin ellátott, ha bajom volt, de ennyi. Biztonságban voltam, de nem egy anya volt mellettem, ha beteg voltam, hanem egy nővér. Semmi bújás, cirógatás, semmi extra odafigyelés, csak a vegytiszta ellátás, de tény, azt tényleg a legjobb tudása szerint, profin.
Erre jött rá, hogy gyerekként ugye sokat voltam kórházban, ezt meséltem már sokat. Megtanultam kezelni a betegséget, majd felnőttem és felnőttként mindkét feleségem azzal élcelődött, hogy a pasik csak hisztiznek, ha egy pasi beteg, azt el kell osztani kettővel. Ha szarul voltam, nem egyszer voltam kiröhögve, hogy ehh, tipikus pasi… Ez rettenetesen megalázó volt. Már csak azért, mert pontosan tudtam, hogy ezerszer magasabban van az ingerküszöböm, mint a legtöbb embernek, tehát, ha szarul vagyok öt-hat évente egyszer, akkor tényleg komolyan szarul vagyok. Ezzel W egyáltalán nem tudott mit kezdeni. Mint anyum. Sőt, mintha irigy lett volna arra, hogy beteg vagyok és kivételesen foglalkozást igényelnék. Mire M-el összejöttem, már egy 38° fok körüli láz nem volt betegségszámba véve nálam. Szartam rá. Úgyis le leszek szarva, úgyse leszek sajnálva, nem leszek pesztrálva, nem leszek betegként kezelve, max lesajnálva, hogy szegény, gyenge, hisztis pasi, szóval a faszom bele, ez pont kurvára nem kell. Többnyire leszartam emiatt az ilyen betegségeket. Egy hidegrázós éjszaka, egy kis dezorientátság, fejfájás, lüktetés nem ok arra, hogy ne dolgozzak, hisz nem vagyok én gyenge ugye, hisztis pasi. Azért se.
Erre, most itt van ez. Taknyos vagyok, fáj a fejem, fáj a torkom, már csak laza hőemelkedés, semmi olyan, ami miatt itthon maradtam volna az elmúlt tíz évben, de olyan gyenge vagyok mellé, mint még soha. Bementem reggel dokihoz és háromszor álltam meg a kocsival visszafelé negyed óra-húsz percre aludni, mert nem bírtam ébren maradni, úgy kimerültem. Itthon szart se csinálok, tök jól vagyok, de felmegyek valamiért az emeletre és mire visszaérek, le kell ülnöm. Gyűlölöm. Szarnak érzem magam, mert nem szoktam elhagyni magam. Én nem ilyen vagyok.
A legviccesebb tanulsága a dolognak mégsem ez, hanem az, hogy féltem attól, hogy mennyire fos lesz egyedül megbirkózni ezzel, hogy milyen szívszaggató lesz magányosan betegnek lenni, de mennyire nem az. Sőt. A világon semmiben nem különbözik ez attól, ahogy egész életemben meg kellett élnem a betegségeket, kórházat, műtétet, minden szart, mert pontosan ugyan olyan full egyedül küzdök meg vele, mint anyám, W, vagy M mellett.
Illetve nem. Ez jobb. Most tényleg egyedül vagyok és azért nem számíthatok segítségre, szeretetre, buksisimire, aggódásra, mert nincs itt senki, nem azért, mert az akitől erre számítanék, az képtelen rá. Rá kellett jönnöm és ez most kristályosodott ki, egyedül sokkal jobb magányosnak lenni, mint valaki mellett, ahogy ez volt velem kábé egész életemben.
Azt meg, hogy ez után az élettapasztalat után nem tudom megítélni, hogy szarul vagyok-e, vagy sem, hogy jogosan fekszem-e, vagy sem, hogy degradálom, vagy túlaggódom a dolgot, elengedtem. Pontosabban telibe leszarom.
Galád és a blog (rémdráma) 