ambíció… ambíció, te kurva.
Nem dolgozni nehéz, nem élni nehéz, nem szeretni nehéz. Nemdolgozni nehéz, nemélni nehéz, nemszeretni nehéz.
Itt ülök, szar filmeket nézek és iszom a szar sört egyedül, mert amit elraktam megnézendő filmek közé, nem akarom egyedül megnézni. Nem azért, mert fáj egyedül megnézni, ohh, egyáltalán nem. Azért, mert mással akar ám megosztani az élményt és fáj, hogy nem tudom.
Szeretek egyedül lenni, mert eddig amikor valakivel voltam, ahhoz képest ez jobb. Szabadság. Ez a szabadság nem volt meg eddig. Pedig szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy fűvel-fával. 3 óta nem voltam senkivel. Valójában nem is vágyok rá. A szexre önmagában mármint. Arra vágyom, hogy az érzéseim, a gondolataim legyenek szabadok valaki mellett. Egyedül lenni jobb, mert valaki mellett egyedül lenni az igazi magány és azt többet nem akarom. Ez, így döntés, a vegytiszta én, amit még soha nem tapasztaltam meg és igenis, élvezem, de szent meggyőződésem, hogy ez lehetséges valaki mellett is. Nem tudom miért nem megy.
Ambíció…
Nem tudom miért kéne tartanom magam, tenni a dolgom, felállni a földről újra és újra. Magam miatt? Nyilván. De akármilyen rendben is van az egóm, ott van a tarkóm tájékán, hogy miért csak én értékelem magam? Más miért nem?
Igen, 3 szeretett. Nagyon, nem az ő hibája volt, hogy nem jött össze. Az én hibám se. Próbáltam magamnak megfogalmazni, mi hiányzott, de csak magyarázkodtam, a tényleges okot nem tudom, találgattam. Jobb, hogy vége lett, mert bántottam volna. Nem akarattal, hanem azzal, hogy nem szeretem úgy, ahogy ő engem. Nem tudtam azt adni, amire én vágynék. Ő megadta nekem? Nyilván nem, mert akkor együtt lennénk, de nem tudom mi az, amit nem tudott megadni, csak ezt éreztem és ez nem az ő hibája. Nem hiba. Valami hiányzott, ami nélkül ő még teljes és úgy jó, ahogy van, csak nem nekem. Egyszer valaki, remélem mihamarabb, nagyon boldog lesz mellette. Én nem tudtam az lenni. Szerettem volna.
Ambíció. Ez az, ami nincs bennem az ismerkedésre. A semmi jobb, mint a rossz valami, de a semmi, az semmi, nem jó sem. Biztonságos. Nehéz hinni benne, hogy nekem egyszer jó lesz. Fasznak küzdjek. Elég volt. Elfáradtam. Persze ettől még egyedül lenni rossz. Én párban vagyok teljes. Nem a másik fél tesz egésszé, én válok magam teljesebbé, ha valaki miatt, valakiért érdemes. Így mi a fasznak? Minek törjem magam? Kinek?
Aztán nyilván, holnap felkelek és elmegyek dolgozni. Meg aztán megint és törekszem, hogy a legjobbat nyújtsam, mert egy idealista barom vagyok, akinek ez az alap, csak aztán itthon, szar sörrel a kezemben, a szar filmet nézve, amikor már órák óta aludnom kellene, azon agyalok, hogy ennek a napnak is csak annyi értelme volt, hogy túl vagyok rajta. Huhh, megvolt… oké, egy megint kipipálva. Hurrá. Jöhet a következő ugyanilyen.
Galád és a blog (rémdráma) 