az egész jelenlegi helyzetemet nagyon jól mutatja, mi van az asztalon körülöttem. A második kávém maradéka, egy frissen bontott pakk cigi, másik három üres tasak, egy fullon lévő hamutál, egy üres rozés üveg, ami az elmúlt két este fröccsözéseinek maradványa, egy pár koszos zokni, egy két napos negatív kovidteszt, egy épp most befejezett könyv, a telefonom a powerbankon, egy gombolyag spárga, egy megcsiszolt és lepácolt akácág, egy hiányos, félig szétszórt fúrószár készlet, a fülesem, egy szúnyogriasztós olajjal töltött petróleumlámpa, ami deréktól felfelé megóv a csípésektől, de a kint töltött esték után a harmincpluszos hálószobámban éjjel, az izzadságomban, félálomban forgolódva, véresre kaparom a lábam és random töltőmadzagok.
A ház mögöttem, romokban. Lassan három hete nem volt indíttatásom rendet rakni. Nem volt miért.
Egyszál törölközőben ülök, mert szívem szerint ez sem lenne rajtam, szeretek meztelen lenni, illetve nem szeretem magamon a ruhát, csak a társadalmi konvenciók miatt van rajtam, nem a meztelenség ténye vonz. Viszont lassan ezeknek neki kell állnom és fel is kell öltöznöm, mert az öcsémnél tervezett bográcsolás, végül nálam lesz.
Egyrészt örülök neki, mert nem volt kedvem kimozdulni, a családomat, viszont szeretem, szeretek velük lenni, de így szembe kellett néznem a ténnyel, hogy valójában, eddig kerestem a kibúvót magamban az odamenetre, csak nem találtam. Egyre tisztábban érzem, mennyire egyedül akarok lenni. Fura érzés ez.
Anno ezt nagyon pongyolán, úgy fogalmaztam meg, hogy elfáradtam lelkileg, pedig ez, így nem igaz, legalábbi nem pontos, de minimum félreértelmezhető.
Soha nem voltam ennyire erős még valójában, de ez vegyes érzelmelmeket vált ki belőlem. Jó erősnek lenni, jó határozottnak lenni és ezzel elérni dolgokat. Nagyon jó, hogy az, amit eddig ösztönösen csináltam, mert képes vagyok rá gyerekkorom óta, kikapcsolni a hideget, a meleget a fájdalmat, legyen lelki, vagy fizikai, az éhséget, a szomjúságot, azt már nem random teszem, hanem készakarva, így irányítani tudom azt is, mikor engedem be. Ugyanakkor ezek kapcsán megtaláltam azt a gombomat is, ami az önbecsülésemért felelős és azt viszont bekapcsolt állapotában szétvertem a gecibe. Ezt az egyet nem vagyok hajlandó többet kikapcsolni.
Így viszont, ami erőt ad, az egyben el is vesz, mert ha az önbecsülésem látná kárát a dolognak, többé már nem okoz gondot önként felvállani helyette a fájdalmat.
A fájdalmat, amit eddig a dolgok – legyen az érzelmi, vagy materiális – elvesztése okozott, felváltotta a beletörődés, hogy nagyon sokszor csak egy álmot kergettem. Most csak az van bennem, hogy kizárólag azok a dolgok kellenek, amik működnek, amit működtetni kell, annak nincs helye az életemben, akármilyen értékesnek tűnnek is. A gond az, hogy egy egész életet, negyvenhárom év tetteit és azok hozadékát kell átvizsgálnom, hogy mi az aminél önindító vagyok és a szerkezet alapvetően önjáró, csak rettenetesen nehezen indul be, esetleg többször rá kell próbálni, hátha beröffen, hatalmas, fekete füstöt kiköpve, hogy aztán szépen beálljon az alapjárat és egyenletesen járjon a motor, és hol próbálom reménytelenül belemagyarázni a helyzetbe, hogy szépen haladunk, miközben az önindítóval és a kuplunggal játszva, rúgdalom előre a kocsit, értékes időt és energiát elpazarolva, valójában feleslegesen.
Ez fáraszt el. Felmérni, hogy miért érdemes küzdeni és miért nem, mert nem, engem soha nem a küzdés vonzott, akármennyire így látszott, csak milliószor kitartóbb vagyok, mint a többség, ami nem erő, hanem vegytiszta makacsság. Soha nem azért küzdöttem valakiért, vagy valamiért, mert felvillanyoz a megszerzés folyamata, főleg nem annyira betegesen, mint amilyennek kívülről tűnt és amennyire azt én is elhittem magamról, annyira mondták mások.
Nem. Én rengeteget vagyok képes tenni valamiért és rengeteget vagyok képes várni, ha úgy érzem megéri, többet talán, mint bárki. A baj csak az, hogy ez rengeteg idő és ha a megérzéseim átvertek, mert mégsem érte meg, vagy lehetetlen volt elérni a célt, tőlem kívülálló okokból, amiket nem, vagy nem jól mértem fel, akkor annyi időt és energiát szántam a dologra, ami bőven nem érte meg.
De hol húzzam meg a határt?
Most például ott, hogy az eddig kellemesen hűsítő szél, itt a teraszon, kezd kíméletlenül felforrósodni és ami eddig direkt jó esett, amiért ide kiültem, már pont az, ami miatt diszkonfort érzetem van. Tudtam, hogy ez lesz? Persze, lassan dél, melegszik az idő, de eddig jó volt, már nem az, úgyhogy összepakolok. Ilyen egyszerűen kellene tudni felismerni mindent az életben. Dolgozom rajta.
Galád és a blog (rémdráma) 