érdekes ez az egész önmegismerősdi. Van akinek egy élet kevés rá, van akinek zsigeri. Van akinek ez fontos, van aki le se szarja. Nekem fontos. És elég rá egy élet, mint most az körvonalazódik, de annyira érzelemgazdag az életem, pontosabban én annyira érzelemközpontú vagyok és ez olyan érzelemgazdaggá teszi az életem, hogy ez rettenetesen összetetté teszi a dolgot.
Az utóbbi időben nagyon sokat változtam. Sok hülyeséget tettem le az utóbbi harminc évben, még többet az utóbbi háromban, de a legtöbbet az utóbbi három hónapban. Három hete pedig egészen megváltozott a hozzáállásom az életemhez. Ez mindenkinél valami katalizátorhoz köthető. Terápia, életesemény, nálam ezt az életemet meghatározó nők befolyásolták. Nem ők tették velem, ez a legújabb felfedezésem hanem, mint mondtam, én tettem magammal, ők csak rávilágítottak dolgokra. Jóra és rosszra is.
Jelenleg ott tartok, hogy reálisan szembe tudok nézni az érzelmeimmel, azokkal is, amik miatt nem tudok sírni, de már azokkal is, amik miatt szeretnék. Mert szeretném kiadni magamból. Már szeretném. Csak még a hogyant nem tudom. Ez a lépés még nincs meg.
A vicc, hogy megint nem erről akartam írni, de ez mindig így van. Arról akartam, hogy ez az érzelemközpontúság nagyon megnehezíti a mindennapi életem, de nem pont úgy, ahogy most hiszed. A helyzet ugyanis az, hogy annyira kitölti az életem megélése az időmet, hogy semmi másra nem marad kapacitásom. Ezért, amikor végre egyedül vagyok és nyugi van, akkor elöntenek a megélt, vagy a meg nem élt, fel nem dolgozott dolgok és képtelen vagyok értelmes dolgokat csinálni, mert próbálom feldolgozni utólag a történtek lelki vonzatát.
Nagyon szeretném elérni és talán soha nem voltam ilyen közel hozzá, hogy ez menet közben menjen, hogy ott és akkor éljek, ne utólag próbáljam megemészteni a dolgokat, hanem menet közben és amikor végre a semmi vesz körül, akkor azt meg is tudjam élni a tökéletes és símogató, pozitív semminek, hogy fel tudjak töltődni, hogy ne fáradjak el jobban az ágyon ülve és agyalva mint, ha melóznék. Közel vagyok ehhez. Ez abból is látszik, hogy képes vagyok ezt felfogni. Eddig ez nem volt. O olyan ajtót nyitott ki bennem, amiről azt sem tudta, hogy zárva van. Azt meg pláne, mert én sem tudtam, hogy ez az ajtó soha nem is volt nyitva. Kurvamindegy lesz-e köztünk valaha valami, ezt már senki nem veheti el tőlem. És ezért hálás vagyok. Neki is és a fent ülő dzsojsztikos entitásnak is.
Életemben először vagyok hálás egy mellém sodort nőért a sorsnak akkor is, ha végül nem leszünk együtt.
Galád és a blog (rémdráma) 